Jó férjem, drága fiam

Az ahatovici nők visszaemlékezése az 1992-ben, a jugoszláv háborúban megölt férjükre és fiaikra. A sűrű gyászon áttörő humánum: az emlékezés és a szeretet. Az élet csendeskén folydogál a Szarajevó melletti zöld dombok közt meghúzódó Ahativiciben. Ám a falu távolról sem volt csendes, amikor 1992-ben, a jugoszláviai háborúban szerb kézre került. A férfiakat szinte az utolsó szálig elfogták és brutálisan meggyilkolták, a házakat felgyújtották, csak a nőknek és gyerekeknek kegyelmeztek. A film eme elfeledett népirtás történetét mondja el. A meggyilkolt férfiakra a néhány megmaradt fényképet és személyes tárgyat gondosan őrző feleségek, anyák és lányok emlékeznek vissza. Minden tárgyhoz fűződik valamilyen emlék, de az, hogy az illető jó férj volt, nem látszik a fényképen; azt csak abból tudjuk meg, ahogy az özvegy beszél róla, ahogy a képet simogatja, a melléhez szorítja. A film a sűrű gyászon is áttörő emlékezés és a szeretet szépségét mutatja be.

Kihallgatás

A háborús trauma és a háború tagadása a mai Bosznia-Hercegovina mindennapjaiban. Namik Kabil filmrendező a boszniai háború egy csapat túlélőjével interjúzik egy pusztuló, mocskos csempéjű, elhagyott raktárban. Egy asztal körül ülnek, előttük kávé műanyag pohárban és hamutartó, éles, fluoreszkáló fény világítja meg őket – mintha csak kihallgatás volna. Kabil kézikamerával filmezi őket, és elemi kérdéseket tesz fel: “A maga számára mikor kezdődött a háború?”, “Mit ettek?”, “Látott holttesteket?”, “Van valamilyen tanulsága a háborúnak?” és legfőképpen: „Kell beszélni a háborúról?” Egy kivételével mindegyikük szerint igen, de azt is elmondják, hogy sokan inkább hallgatnak róla. „Olyan, mintha egy elefánt állna a szoba közepén, és mindenki úgy tenne, mintha nem is lenne ott” – mondja az egyik nő. Elmesélik, milyen volt Szarajevóban, a lövészárkokban vagy éppen külföldön, beszélnek a szörnyűségek iránti érzéketlenné válásról, a szolidaritásról. De Kabil ismételt próbálkozásai ellenére, hogy megtudja, kik lőtték őket, az interjúalanyok nem nyílnak meg, az egyikük csak annyit mond: „Mi nem lőttük magunkat”. De arra a kérdésre, hogy ki nyerte meg a háborút, egybehangzóan azt válaszolják: „Senki.”